Kerékpárral Svájcba -16. rész- Fél nap mókuskerék, fél nap száguldás

Day  #16:  Innerbraz-Roppen

Mielőtt elindultam Svájcba, csak a mérföldköveket terveztem meg előre. Mérföldkőnek számított egy nagyobb város, tavak, országok, és földrajzi látványosságok. A mérföldkövek közötti távolság viszont improvizációval telt: reggelente soha nem tudtam előre, hogy pontosan mi vár rám aznap, és, hogy este hol alszok majd. Ahol a nap vége ért, ott töltöttem az éjszakát.

Kattints ide az előzményekért!>>> Kerékpárral Svájcba sorozat

Reggel, hajnalban

Sötét van. Pontosan nem tudom, hogy hány óra lehet, és ahhoz, hogy megnézzem a karórám, ki kellene cipzáraznom a hálózsákom… ehhez pedig nincs kedvem, kint hideg van. Halk matatást hallok a sátram körül… mi ez? Síri csend van, de a matatást továbbra is hallom, egyre közelebbről. A szívem a torkomban van és hallom, hogy valaki közeledik a sátramhoz. Ki az? Ki kell bújnom a hálózsákból, de a karjaim el vannak zsibbadva, nem tudok mozogni. Közeledik. KI AZ? Nem válaszol, pedig tudom, hogy van ott valaki! A karjaim zsibbadtak. Hirtelen benyúl a sátramba és megragadja a fejem…

…de ekkor szerencsére felébredek. Csend van, sötét. A hátamon fekszek, a karjaim a testem mellett, a valóságban is elzsibbadva. A hálózsák a nyakamig fel van húzva. Újabb matatást hallok a sátram körül. Ezek szerint mégsem álmodtam, és tényleg van ott valaki? Hallom, hogy valaki egyre közelebb jön a sátramhoz. Mi ez? Most már tényleg fel kell kapcsolnom a fejlámpám… de el van zsibbadva a karom. Próbálom mozgatni a csuklóm, de nem megy. Gyorsabban már! Nem tudom mozgatni. A matatás már közvetlenül a fejem mögül hallom. Ki az? KI AZ? Nincs hangom… nem tudok mozogni. Hirtelen benyúl a sátramba és a fejemhez nyúl… de újra felébredek. Sötét van, hallom a patakot, a karjaim nincsenek elzsibbadva, felülök a hálózsákból és kinézek a sátorból: a mező, ahol sátrazok üres, még csak hajnali három múlt, minden rendben van, ébren vagyok.

*

Akinek már volt ’álom az álomban’ élménye, az biztosan felismerte a fenti sorokból, hogy a 16. nap hajnalán engem is ez a jelenség tréfált meg. Az első „ébredés” után továbbra is aludtam, és újra fel kellett kelnem ahhoz, hogy visszaérkezzek a valóságba –érdekes volt, olyan élmény, amit bőven elég volt egyszer megélni. Bár ekkor még nem volt vége a reggel kalandjainak…

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Bogár vagyok a reggeliző tálcán –egy rendhagyó reggel

A hajnali viszontagságok után még sikerült visszaaludnom, de kicsivel később, egészen pontosan 4:12-kor érdekes lépdelésre ébredtem fel újra. Lassú, monoton csoszogást és folyamatos fűtépést hallottam, egyre gyakrabban és egyre közelebbről. Egészen addig nem tudtam, hogy mi adja ki ezeket a hangokat, amíg meg nem hallottam a kolomp jellegzetes kongását… gyorsan kicipzáraztam a sátram, hogy kinézzek, és ekkor már nem volt kérdés: egy termetes tehéncsorda cammogott éppen a sátram felé. MÚÚ –mondták, én pedig egyre inkább berezeltem, mert ekkor ismertem csak fel, hogy mennyire bamba voltam, amikor kiválasztottam a sátor helyet a szép zöld gyepen. A Napnál is világosabb volt, hogy ez nem mező, hanem legelő, a közepén lévő víz pedig, amit én forrásnak gondoltam, így az előző este meg is mosakodtam benne pedig nem forrás, hanem itató a teheneknek. Nos, megesik az ilyen. 🙂

Közeledett felém a tehéncsorda, nem balra vagy jobbra mentek, hanem egyenesen a szép, új, zöld sátram felé, kíváncsi jószágok ezek. Egy kis bogárnak éreztem magam a reggeliző tálcán. Ahogy elérték a sátram, vegyes érzések voltak bennem, nem igazából félelem, mert gondoltam, hogy nem rontanak nekem a vérengző alpesi tehenek, de jelentősen csökken a komfort érzetem a 4-500 kilós marhák között kuporogva. Közvetlenül a sátramig eljöttek, így legelészés közben véletlenül kihúztak pár sátorcöveket is, a ponyvát pedig összenyálazták. Kezdtem kínosan érezni magam, ezért megpróbáltam félelmetesnek tűnni, és a HÉÉ! illetve NEE! szavak kiabálása közben elkezdtem mozgatni a sátram ponyváját… így rájöttek, hogy sem én, sem a sátram nem ehető, és odébb álltak, én pedig végre visszaaludhattam. Ekkor még csak hajnali négy múlt.
Az örömöm viszont nem tartott sokáig, hét óra után ismét kolompolásra és MÚÚzásra ébredetem, így jár az, aki egy legelőn sátrazik. Megérkezett a következő reggeliző turnus. A szisztéma ugyanaz volt: a tehenek legeltek, és, miután észrevették, hogy ott vagyok a tányérjukon, odajöttek a sátramhoz kíváncsiskodni. Volt, amelyik a sátramba is benézett (lásd: kép), kicsit összenyálazták a sátram, majd elmentek. 🙂

Irány az Arlberg-hágó

A reggeli komédia után elindultam, hegynek felfelé: az egész utam legmagasabb pontja várt rám aznap, az 1800 méteres Arlberg-hágó. A legelő, ahol aludtam kb. 700 méterrel volt a tengerszint felett, így aznap 1100 méter szintkülönbséget kellett megtennem –ilyet alföldiként még soha korábban nem próbáltam, de bíztam benne, hogy az elmúlt 15 nap kellően megedzett a feladathoz. A célom az volt, hogy végig a nyeregben maradva, tolás nélkül érek fel a hágó tetejére. Váltva mentem a főúton és az azzal párhuzamos kerékpárúton, amin külön jelölték a következő települések neveit és a távolságot. Az út folyamatosan felfelé haladt, hol meredeken, hol kevésbé meredeken, de stabilan csak felfelé. Délben már teljesen eléheztem, a hőség és az emelkedő kivette az erőm, enni kellett. Az üzemanyagot némi halkonzerv, mogyorókrémes kenyér, sok cukor és magnézium adta. Az Arlberg-hágó mászása Langen-ből indult a térkép szerint, itt árnyék már nem volt, és a sisakot is levettem, hogy több hőt tudjak leadni.  A legkisebb fokozaton tekertem lassan, nagyon lassan, de stabilan felfelé. Kanyaronként másztam fel a hágó szerpentinjén, mindig a következő kanyar elérése volt a cél… és ment. Sokszor magam is meglepődtem, de ment, nem kellett leszállnom tolni. Pszichésen valószínűleg annyira rákészültem erre a hegyre, hogy mindig azt vártam, mikor lesz még nehezebb, hol lesz az a pont, ahonnan már nem tudok nyeregben maradni és be kell látnom, hogy ez túl nagy falat és le kell szállnom, tolni.

De ez a pont szerencsére nem jött el, nem kellett tolnom és délután kettő után elértem az Arlberg-hágó tetejét.

A világom tetején

Leírhatatlanul jó érzés volt a felérni az Arlberg csúcsára, kipihentem magam, letámasztottam a biciklim és körbejártam a hágó tetején lévő bazár és vendéglő sort. Visszaérve a biciklimhez kedves és meglepő fogadtatásban volt részem: 4-5 ember állt a hős járgány mellett, és nézegették, mutogatnak rá. „És ott a sátor is, a polifoam is” -így elemezték ki a rakományt. Ahogy leültem a bicikli mellé, kikérdeztek, hogy honnan-hova tartok és mióta vagyok úton. Nagyon jól esett ez az érdeklődés, egy ideig ott maradtam beszélgetni.

Ahová fel, onnan le: fékeket kiengedni

Miután kipihentem magam, eljött az ideje megkezdeni a legurulást a 13%-os dőlésszögű lejtőn, kezdődhetett a rock ‘n’ roll. Az utópiám a nyeregbe pattanást követően gyorsan véget ért: a hátsó kerék defektes volt, de csak lassan eresztette a levegőt, így nem álltam le kicserélni. Keményre fújtam, és elindultam lefelé, az egész napos felfelé pedálozás után már vágytam a lefelé gurulásra.
A kb. 20 kg-os csomag elég gyorsan lendületbe hozott, ahogy kiengedtem a féket, azonnal felgyorsultam, csodás érzés volt lefelé suhanni. Végig fékeztem, hogy a kanyarokban ne legyen baj, a csúcs sebesség így is 74.5 km/óra lett. 🙂

St. Anton-ban megálltam ebédelni és rendbe hozni a kereket, aztán gurultam is tovább. Innentől kezdve a nap hátra lévő felében vagy csak gurultam, vagy tekertem is mellé egy kicsit, de álomtempóban, 35-ös átlaggal haladtam a lejtős úton. Egyedüli negatívum a sok alagút volt, ezek persze nagyon jók, hasznosak, de kerékpárral kimondottan félelmetesek a felerősödő zajok miatt. Nem kis bánatomra a feltámadó szél jelezte, hogy változni fog az idő, és, mivel napok óta nagy meleg volt, semmi jóra nem lehetett számítani. Mire Roppen városka határába érkeztem, megjöttek a felhők is, és este 6 után leszakadt az ég, a hőmérséklet pedig kb. 10 fokkal visszaesett. A vihart egy buszmegállóban vészeltem át, és meggyőztem magam, hogy mára elég is lesz ennyi, ideje szállást keresni. Bóklásztam a városban, kempinget nem találtam, viszont szemet szúrt a város felett elterülő füves domb, és a rajta lévő kis fakunyhók.

Feltekertem, a tervem az volt, hogy egy ilyen kunyhó mellett sátrazok, de mivel a nedves fű térdig ért a domboldalban, ez nem bizonyult ideálisnak. És akkor jobb ötletem támadt… A házikók alapvetően nem voltak lezárva, a szalmabálák tárolásán kívül más célt nem szolgáltak. Benyitottam az egyikbe és tökéletesnek tűnt. Befért a bicikli is, én pedig felpakoltam a hálózsákom a szalmabálák tetejére.

Lassan besötétedett, és a már elvonult vihar is visszatért. Az ég újra leszakadt, a dörgésekbe pedig beleremegett a domboldal, de ekkor már biztonságos, fedett helyen voltam. Aznap éjjel, életemben először, egy szalmatárolóban, szalmán aludtam… és fantasztikus volt.

Statisztika: napi megtett táv: 92 km, teljes táv: 1642  km. 

Előzetes: A vihar tovább folytatódott, és az Inn völgyébe érve esőnapok következtek. Esőben pedáloztam nap közben, esőben állítottam fel a sátram és esőben bontottam le reggel. Újabb és újabb kihívások következtek, de a lényeg: a 16. napon sikerült elérnem a túra legmagasabb pontját, és ez önbizalommal töltött el. Ez után már nem volt kétségem a felől, hogy be tudom fejezni az utat a terveim szerint.

Folytatás egy hét múlva szerdán!